kisfiú dél óta az eget leste, mikor jön föl a csillag.
Az ég szürke volt esőt ígért.
Állt a homokos parton, vallatta a tengert. Jó lett volna megtudni, mire készülnek a hullámok, nem támad-e föl a szél, hogy az égboltot tisztára söpörje. De örökösen egy és ugyanazon morajlás érkezett válaszul. Csak víz és ég, ennyi volt a szemhatár itt a szigeten. S ha a fénytelen messzeségbe bámult, az is egybemosódott. Lassan visszafordult. Türelmesen várt az ismerős, alig koppanó léptekre. Az ajtó megnyikordult, soványan, szürke borostásan előtte állt az öreg.
- Gyere be - mondta meglepetés nélkül.

Az öreg egyedül élt, semmi sem változott körülötte. Ő maga is olyan véglegesen megfaragott arcot viselt, mint azok a vörös fából kimetszett maszkok, amelyekkel a falait körülaggatta. A kisfiú úgy képzelte, hogy réges-régen, sok-sok évvel az ő születése előtt az öreg már ugyanilyen öreg volt, s az idő azóta is nyomtalanul suhant el mellette.

Az ablaknál a nagy támlás szék, a hosszúkás asztalon hajlított, kurta pengéjű vagy tűhegyű kések, árak. Mindegyik más és más műveletre való. Naphosszat metszette, faragta, alakította velük az öreg a különös figurákat, állatszobrocskákat, kisebb-nagyobb só- és borstartókat a merev fahasábokból, háncslapokból.

A kisfiú leült a pokrócokkal takart lócára, és fölnézett az öregre. Az már elfoglalta megszokott helyét, kezében az éppen munkába vett fadarab. Hiábavaló is volna ilyenkor faggatni, mit csinál belőle, csak visszamered csodálkozón: - Várd ki a végét, majd kiadja magát. Ezen töprengett már. Lehetséges, hogy az öreg valóban maga sem tudja, mikor ráteszi faragókését a halott fára, mivé varázsolja majd? Vagy azok a kockák, hengerek súgják meg, mi lakik bennük, és az öreg művészete éppen az, hogy megérti? Mikor befejezte a formálást, maga elé állítja az asztal lapjára a frissen született figurát, s hosszas szemlélődés után rádünnyögi:
- Meglehetős bárány. Vagy bagoly. Esetleg ladik. Mikor mi.
Azért most megkockáztatta:
- Karácsonyfát még sosem csinált?
- Az öreg letette a szerszámát.
- Karácsonyfát? Azt nem faragják. Megterem.
- Csak nem minálunk- mondta a kisfiú szomorúan.
Aztán szorongóan kifutott belőle:
- Lehet, hogy az ünnepnap is elmarad?
- Ma van - felelte az öreg. - Ma este.
- Az még nem biztos. Figyeltem a parton.
- Az ünnepet?
- A karácsonyt - mondta nyomatékkal.
- És? Semmi nyoma?
A kisfiú előrehajolt ültében, hogy az ablakon át a magasba kémleljen. Hosszan, sokáig nézte a változatlanul egykedvű égboltot, nem olyan volt, mintha tudomást vett volna a karácsonyról.
- Egészen szürke, látod! Mindjárt esik!
- Hát aztán?
- És ha nem jön föl a csillag? - kérdezte egészen elszűkülő hangon.

Az öreg figyelmesen, komolyan a kisfiú arcába nézett.
- Az ünnep tudja, hogy itt az ideje. Akkor is, ha nem jeleznek neki.
A kisfiú megrázta a fejét.
- Te mondtad a múltkor, hogy dél is csak akkor van, ha már mindenki megebédelt.
- Más a dél, más a karácsony.
- De ha az eső nem engedi, hogy feljöjjön a csillag...?

Letette a faragókését, s a kemény kis koppanás mintha külön nyomatékot adna minden szónak.
- Akkor esőben lesz karácsony. - Elgondolkozott egy kicsit:
- Ott feljebb északon hó hull ilyenkor. Az utcák, a háztetők, szobrok mind meghíznak tőle.
- Te már láttad? - kérdezte a kisfiú csaknem ijedten.

Rábólintott:
- Mikor arra jártunk hajóval. Nem is egyszer ért útközben az ünnep. Ők úgy hívják: fehér karácsony.
- Ott nőnek a karácsonyfák is, igaz?
- Ott.
- Mért nem hoztál egyet?
- Mert itt nálunk meghalna. Elhullatná a tűleveleit. Északi fa a fenyő. Téli fa. - Mintha megpróbálná fölidézni magában. - Illik hozzá a hó.
A kisfiú most egészen kis fiú lett. Csak a szeme nőtt meg.
- Milyen az a fehér karácsony? - kérdezte, mert el nem képzelhette.
- Mintha megöregedne a világ. Megőszül a haja meg a szakálla. És kristály tükröz rajta.

A kisfiú elmélázva hallgatta a mesét arról a hideg csillogású ünnepről, a nagy házak közt rézsút szakadó hófúvásról. Persze ott is élnek kisfiúk, s azok ilyenkor orrukat az ablakhoz nyomva bámulnak ki a fűtött szobából az utcára. Lesik, amint meghízik a tető meg a földet beborító takaró, amely olyan, mint a gyapotvatta, de az érintése friss és hűvös.

Sajnálta a fagyoskodó karácsonyt, amiért dideregve kell átvonulnia azokon a messzi, északi városokon, a szeles utcákon. Talán azért is gyúlnak ki körülötte a szikrázó fények, hogy egészen meg ne dermedjen.
- Itt nálunk még sosem volt hó? - kérdezte később.
- Nagy ritkán. Talán öregapám életében esett utoljára, de mindjárt el is olvadt. Mifelénk nem marad meg.
- Mint a fenyő?
- Mint a fenyő. - S vigasztalón hozzátette: - Náluk meg a mi pálmáink halnának meg a hidegben.

A kisfiú elmélázott:
- Akkor nekünk talán pálmából kellene karácsonyfát állítanunk. De az öreg erre már semmit se mondott. Odakinn sötétedett lassan, a kisfiúnak indulnia kellett. Az öregnek az ajtóban jutott eszébe:
- Igaz is, el ne feledjem. - Gondosan begöngyölt csomagocskát nyomott a kezébe. - Ez a tiéd. De csak otthon szabad megnézned, ha már beköszöntött az ünnep.

Sietve vágott neki az útnak, hogy otthon érje a karácsony, ha mégis megérkezik. A langyosan fújó szélben megállt egy pillanatra, fölemelte arcát, aztán hirtelen a bizonytalanul gomolygó felhőkre nézett, s akkor észrevette az első csillagot. Most már jókor toppan be! A kis csomagban pedig kitárt szárnyú, fehér, fából faragott sirályt talált. Neki készítette az öreg ajándékul. Épp olyan volt, mint azok, amelyeket a parti sziklák között elnézegetett olykor, amint mozdulatlanul vitorláznak a könnyű áramlatok hátán, s orsóforma törzsükkel végigsiklanak a levegőn, fölsodródva aztán a magasba, míg belé nem vesznek a fénybe.

Ezen az estén megengedték, hogy tovább maradhasson fönn. Néha az ablakhoz lopódzott, kikémlelt rajta, de nem történt csoda. Langyos este járt a halászok házai között, az alkonyati szél elfújta az esőfelhőket. Nagy messziről még a tengermorajt is hallotta, legalábbis úgy tűnt föl neki.

Nyugtalanul hevert ágyában, sokáig nem hunyta le a szemét. Édesapja benézett egy pillanatra, s ő megkérdezte tőle a sötétben:
- Ugye egészen biztos, hogy karácsony van?
- Persze - hallotta a kicsit meglepett választ.
- Akkor jó.

Az ajtó becsukódott, és ő nemsokára megérkezett a messzi északi városba, ahol az öreget egyszer nagyon régen útközben érte az ünnep. Óriási fenyőfák aludtak az ablakok mögött, vattapamatos hó lepte águkat, olyan hó, amely sosem olvad el. Járt az idegen utcákon, magasba nyúló házak között, de nem vertek zajt a léptei. Fölfogta az a puha, világító szőnyeg, amely sosem fogyott el a lába alól, akármerre fordult. Reggel pedig, amint fölébredt, a kiterjesztett szárnyú sirály után nyúlt. Ott pihent mellette. S alighogy megérintette, meglepetten kapta vissza ujjait. A sirály csőre furcsa, friss hideget árasztott. Csak a csőre. Persze, hiszen a tollai nem hűlnek ki. Egyszerre megértette, hogy a sirály ott járt éjszaka, s elhozta neki a fehér karácsonyt. Sejtelmesen mosolygott, de nem beszélt róla a felnőtteknek.

Délelőtt kifutott a tengerpartra. Mintha meghasadna a messzeség, s ő mélyebbre hatolna belé a nagy hajók útjánál is. Mert egyszer megnő majd. És eljut a fehér karácsony városába. A tengeren vagy a tenger fölött.
Amerre a halak vagy a sirályok.